A három év körüli kisfiú a bolt ajtajában feküdt. Testhelyzetét rúgkapálással és ordítással turbózta fel. Anyukája – a hangja felemelése nélkül – csak annyit mondott a kicsinek, hogy ő most hazamegy… Eszembe jutott Vekerdy Tamás egyik mondata, bár igaz, hogy a kamaszokról szól, de a két helyzet sok mindenben hasonlatos egymáshoz: „A szülőnek sok lehetôsége nincs, csak alámerülni, és kibekkelni.” Sajnos ezekben a helyzetekben azonban ez a kijelentés nem sok vigaszt jelent, mert amikor a gyerekünk a földön fekve ordít az utcán, az a legkevesebb, hogy szégyenünkben a föld alá süllyednénk. Megtehetjük, hogy felrángatjuk vagy diplomáciai vitát kezdeményezünk, esetleg otthagyjuk, reménykedve abban, hogy megunja, és utánunk jön. Csak közben – vagy legalább utána – azért kérdezzük meg magunktól is, hogy ébredező öntudata állandó és legközelebbi szemtanújaként mindent megtettünk-e az utcai harcok elkerülése érdekében, s ha igen, akkor tényleg nincs más teendőnk, mint alámerülni. De azért ne túl mélyre.