Alig látni valamit, az ember elnyúlik a kőpadon, és akaratán kívül is fültanúja lesz a többiek – két hölgy – beszélgetésének. Pillanatokon belül kiderül, ami a nagy gőzben nem látszik: mindketten terhesek. Éppen arról beszélgetnek, hogy ebben a másállapotban meglehetősen száraz lett a bőrük, és egyre-másra próbálgatják, melyik kence lenne rá megfelelő. Teszek egy pipát gondolatban, bár abban a helyzetben nem jut eszembe, hányadik oldalon van a vonatkozó cikk, de ahogy itt a tartalomban is olvasható: az 52.-en. Ejtenek pár szót a munkájukról, de hamar visszakanyarodnak a várandósság témájához. Bár valójában semmit nem látok, odaképzelem kissé felhős tekintetüket, amikor azon lamentálnak, hogy mennyire más lesz minden, ha megszületik a baba, és hát azt sem tudják, mi lesz velük… „Pipa” – mormolom, erre emlékszem, a 8. oldalon foglalkozunk hasonlóval. A hátralévő időben párjukat, a leendő apákat féltik; tudod, magyarázza egyikük, ő nem éli át testileg ezt az egészet, csak odanyomják majd a gyerket a kezébe, hogy na, szeresd… Bólintok: 9. oldal, utolsó bekezdés. Aztán kigomolyognak az ajtón, én meg azon tűnődöm, hogy vajon ez az egész tényleg igaz volt, vagy már a gőzben is kismamákat látok. A kedvezőbb megoldás mellett döntök, és képzeletben még vállon is veregetem magam, hogy na, ezt a lapszámot eltaláltad. Pedig nincs túl nagy érdemem a dologban, valószínűleg bármelyik pocakos parti közepébe csöppennénk, hasonló dolgokról folyna a szó, mert bár a világ rohamtempóban változik, a várandósok félelmei és örömei – úgy tűnik – állandóak. Ezeket még kigőzölni sem lehet belőlük, és ez így van jól.