A gyerek a gardróbszekrényben ült egy merőkanállal a kezében, és történelmet tanult. Ott volt vele a kutya is. A kamaszokkal kesztyűs kézzel kell bánni, tehát néhány pillanatig gondolkodtam, de végül győzött a kíváncsiság: óvatosan megérdeklődtem, mi a fenét keres ott. Pláne merőkanállal. A történelemmel nem volt bajom. Hogy ő bizony zajt hallott az erkélyről, és a félkilós kutya is – aki éppen a pulóveremen sziesztázott – nagyon morgott. Ezért felkészült a támadásra. (Előző héten betörők rámolták ki fényes nappal a szomszéd lakását, innen a para.) Feltámadt bennem az alvó anyaoroszlán, tartottam egy rövid terepszemlét az erkélyen, és kisegítettem a fogasok szorításából két- és négylábú családtagjaimat. Ekkor eszembe jutott, hogy a szendvics- és süteménykészítésen, a sofőrszolgálaton, valamint a banki ügyleteken kívül mostanában nem is nagyon van szükség rám, és hogy tulajdonképpen jól jött ez a betörősztori, mert mintha ismét hasznosnak érezném magam amúgy védelmezésileg. Nem is olyan rég hallottam panaszkodni egy anyukát, hogy nem tud elmozdulni a tipegője mellől, mert állandóan rajta lóg, éjjel-nappal igényli a társaságát, és hogy már teljesen kivan, hiszen egyáltalán nincs saját élete. A jó hír az, hogy ez az állapot normál esetben viszonylag hamar elmúlik, és beköszönt majd az a korszak is, amikor kifejezetten hiányozni fog ez a fajta ragaszkodás. Ezért azt tanácsolnám minden kedves elkeseredett anyukának, hogy fordítson egyet a dolgon, és kezelje úgy ezt az átmeneti állapotot, mint egy elillanó pillanatot, amely nem tér vissza soha többé. Így talán minden kis mancs szorítása örömteli érintés lesz, nem pedig bilincs, amely a szabadságunkat korlátozza.
Módra Ildikó